A boldogság kulcsa: vállald önmagad!

2016.06.05.

Nemrég, amikor minden olyan zavarodott volt, amikor megint kezdett meginogni bennem minden, amiről azt gondoltam, szilárdan hiszek, találkoztam valakivel, aki felnyitotta a szemem rengeteg dologban. Az egyik mondat, ami elhangzott a szájából, a következő volt – Nagyon fiatal vagy még, és nem akarlak elkeseríteni, de az olyan nőket, mint mi “hidaknak” nevezik.

Szóval hidaknak… – gondoltam magamban. És akkor leesett, hogy miért mindig ugyanabba a sémába futok bele. Hogy miért van az, hogy mi ott voltunk valakinek, akár hónapokig, akár évekig, éreztünk valamilyen lelki összekapcsolódást, hogy mi álltunk mellette a nehéz pillanatokban, mi láttunk bele a lelkébe, mi láttuk meg a valódi arcát, mert nekünk ha nem is tudatosan de kitárulkozott. Vele együtt éltünk át mindent, olyan pillanatokat, amiket lehet, hogy soha többet, senki mással nem fogunk megélni, és amikor végre boldogok lehettünk volna félrelökött minket. Tudatosan, vagy tudat alatt teljesen mindegy. Mi pedig ott álltunk, megint, meglázva, a büszkeségünk a földbe tiporva és nem értettük, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy ő nem veszi észre, hogy mennyit jelent nekünk és hogy ő miért nem lát minket olyannak, amilyenek vagyunk? Nem tudják megmagyarázni, hogy miért nem minket választottak, hogy miért nem mi kellettünk nekik. Mi pedig csak annyit látunk hónapok múlva, hogy boldog párkapcsolatba lépnek. Egy olyan lánnyal, aki megkapta a “kész” anyagot. Azt az embert, akit mi segítettünk át a lelki nehézségein, mi ébresztettük rá rengeteg dologra önmagával kapcsolatban, csak annyira nem, hogy szembe is nézzen velük. És miután már kiszívott belőlünk minden szeretetet és energiát, amit persze mi szó nélkül hagytunk, sőt mi magunk kínáltunk tálcán neki, egy olyasvalakit választ, akitől nem kell félnie. Nem fél, hogy belelát, nem fél, hogy esetleg többet kell teljesítenie, mint eddig, hogy ki kell lépnie a komfortzónájából, nem fél, hogy attól, hogy elhódítják előle, és leginkább nem fél attól, hogy újból sérül.

Érdekes, hogy a mai világban, szinte mindent a félelmek irányítanak. Mindent. Mindenki játszámzik, taktikázik, falakat húz maga köré, soha senki sem beszél nyíltan az érzéseiről, ha pedig netalántán igen, akkor az emberek az ilyen szituációkat képtelenek kezelni. Menekülnek. De hogy mitől, azt nem tudom. Én is menekültem. Mostanáig. Buliból buliba egyik randiról a másikra. És csodálkoztam, hogy miért történik mindig ugyanaz? Miért kapom mindig ugyanazt az élettől, miért sodor mindig folyton folyvást ugyanolyan helyzeteket elém, ugyanolyan embereket… Talán üzenni akar, talán felhívni a figyelmemet valamire.

Azt gondoltam, mennyi pofont kell még elviselnem ahhoz, hogy végre újból boldog legyek? Hiszen én mindent megteszek, mindent megtettem. Csak a jót látom mindenkiben. Gondoltam naivan. Csakhogy ez nem elég. Mert hiába látok én bele emberekbe hiába próbálom felnyitni a szemüket arra, hogy milyen értékes emberek ők valójában és ne hagyják, hogy a szürke hétköznapok és a mókuskerék berántsa őket oda, ahova ők nem valók. Amíg, ők maguk nem ismerik fel ezeket a dolgokat, nekünk amellett, hogy talán felnyitjuk a szemüket nincs több dolgunk. Nem is tudunk többet tenni. Mert az emberekben a változás belülről indul el, saját akaratból.

És miközben arra koncentráltam, hogy meglássam másokban a jót és mindenkit megmetsek, egy dolgot kifelejtettem. Önmagamat. Ugyanazt csináltam, amire másoknak próbáltam felhívni a figyelmét, hogy ne tegyék. Nem értékeltem saját magam. Én, aki 22 évesen itt tart, akitől szinte minden férfi megijed kortól függetlenül, én próbáltam nekik megfelelni. És ezzel csak távolabb és távolabb kerültem önmagamtól. Olyan ember próbáltam lenni aki nem vagyok.

A mai világban sokan teszik ezt. Pedig ennél rosszabb nincs. Az önismeret és az önértékelés az egyik kulcs. Ha tisztában vagy saját magaddal, a saját erősségeiddel gyengeségeiddel és érzelmeiddel, akkor nem bánthatnak. Vagy legalább is nem úgy. Mert van egy értékrended, egy önképed, amivel biztos lábakon állsz. És abban a pillanatban, hogy azt érzed nem értékelnek eléggé, vagy úgy ahogyan te értékeled önmagad, kiléphetsz. Sosem gondoltam, hogy valaha hinni fogok ebben, de a döntés tényleg a mi kezünkben van és így az elengedés sokkal de sokkal könnyebb. Sőt enélkül talán nem is megy igazán.

Persze sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy na eleget szenvedtem már, senki nem érdemli meg azt, amilyen valójában vagyok, de így sosem fog eljönni az az ember, és ha el is jön el fog menni melletted, mert nem voltál elég bátor, hogy megállj egy pillanatra és kockáztass.

A konklúzióra térve, olyan szomorú látni megannyi jó embert, hogy rossz útra térnek, és hogy nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van, amit nem látnak, csak éreznek legbelül, de elnyomják. Nekik és úgy mindenkinek szeretném azt üzenni, hogy néha napján álljatok meg egy pillanatra és ne foglalkozzatok semmi mással csak saját magatokkal. Meg fogtok lepődni, hogy mennyi mindenre kaptok választ ilyenkor.

Én napról napra egyre jobban engedem el a félelmet. És tudjátok mennyivel könnyebb így? Ha gondolok, vagy érzek valamit kimondom, ha kitűzök egy célt akkor minden áron elérem, ha nehézségek adódnak megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni és megérteni az okát. És ami még számomra is nehezen megy felhagyni a görcsös ragaszkodással és elengedni azokat, akiket el kell.

aHR0cCUzQSUyRiUyRmFwYXJ0bWVudDM0LmNvbSUyRndwLWNvbnRlbnQlMkZ1cGxvYWRzJTJGMjAxNCUyRjEwJTJGdHVtYmxyX2lubGluZV9uZDU5YXBLZ3FsMXJlNTE4NS5qcGc=

 Love,

N

You Might Also Like

No Comments

Leave a Reply

mautic is open source marketing automation