Hol marad a romantika..?

2016.05.10.

Ma reggel a Duna mellett elhaladva azon tűnődtem, hogy vajon voltam-e valaha romantikus hajókázáson…a válasz nemleges volt. Bárcsak lenne egy férfi, aki elvinne egy olyan régi, ódivatú randira, ahol virággal vár, elvisz vacsorázni, vagy piknikezni, sétálni vagy hajókázni – gondoltam magamban. Bármi, ami nem városi, bármi ami különleges, bármi ami nem a Villa Bagatelle, vagy mondhatnám akármelyik fancy helyet a városból. Egy minimális megerőltetést igényelne csak a dolog. Hol marad az udvarlás és az, hogy a férfi tegyen meg mindent a nőért és nem fordítva? Hogy bizonyítsa be, hogy vele akar lenne, küzdjön érte. Hol maradnak a régi ismerkedési szokások, a több órás, mély beszélgetések, a hónapokon ár tartó ismerkedési fázis és még sorolhatnám.

A fiú barátaim facebookos üzenetit és a szórakozóhelyeket látva félig meddig megértem a férfiakat. A lányok nagy többsége szó szerint felkínálkozik akárkinek. Ezzel megölve a férfiakban rejlő vadászösztönt. Semmi tartás, semmi erkölcs. Persze nem vagyok álszent, szinte mindenkinek voltak már egyéjszakás kalandja, csak kérdés, hogy utána elgondolkozol-e azon, hogy te tényleg ez a típusú ember vagy-e? Aki egy ismeretlennel képes megélni az egyébként legintimebbnek számító pillanatokat? Mert most, hogy a tinder ( és az összes többi social media platform és sok minden más) létezik a szex, értékét vesztette a szexualitás pedig, mint olyan, kihalófélben van. Percek alatt felszedhetsz valakit arra a célra, hogy az egyébként szeretethiányos lelkedet kárpótold valakivel.. Lehet, hogy én vagyok ennyire prűd, és naiv, de számomra ez rettenetesen visszataszító.

„Nem tudok eligazodni rajta“. „Nem tudok tanácsot adni.“ „Valami nem stimmel vele“. „Biztosan ilyen típus, hagyd rá.““ Majd keres, ne erőltesd“. Legyél türelmes.“

A két kezemen sem tudom megszámolni, hogy hányszor hallottam a barátnőimtől a fenti mondatokat és én is hányszor hagyták el az én számat is. Olyan szembetűnően sokszor, mindig ugyanúgy, mint egy séma, hogy elgondolkoztam, talán bennem van a hiba, vajon hol rontom mindig el? De már tudom, hogy igazából nem rontom el sehol. Mert én az a típus vagyok, aki mindig önmagát adja, minden helyzetben. Munkában, szerelemben és családban egyaránt. Nálam ezek a dolgok nem válnak el az értékrendem ugyanolyan minden téren. Mindig vállalom az érzéseim, önmagam és mindent, amit képviselek. Nem játszmázom, nem taktikázok, és nem élek rejtőzködő életet, hogy védjem a lelkem. Bár már megfordult a fejemben, nem egyszer. Minden egyes szívtörés után elgondolkozom azon, hogy bezárom egy dobozba az érzéseim és jó ideig nem nyitom ki. Ez persze nagyon kényelmes lenne, csak aztán rájövök, hogy ezáltal megfosztok magamtól mindent és olyan emberré válnék, aki sosem akartam lenni. Van akinek jól áll a szürke, érzelemmentés élet, jól elvan a komfortzónáján belül, én nem ez a típus vagyok. Így hát bármennyire is fáj, bármennyire is megbántottak, minden csalódás után újból kinyítom a szívem.

Csakhogy jelenleg eljutottam arra a pontra, hogy belefáradtam. Annyira, hogy szavakba se tudom önteni. Az állandó fejtegetésbe és gondolkodásba, az állandó várakozásba, arra, hogy egy illető keresse a társaságom. Ezeknek a dolgoknak, ha őszinték nem így kellene menniük. Nem nekünk nőknek kellene állandóan azon törnünk a fejünket, hogy hogyan vezzessünk rá valakit arra, hogy elhívjon minket egy randira. Kérdem én, hol vannak a régi vágású, romantikus férfiak? Akik udvarolnak, akik virágot hoznak, akik levesznek a lábunkról. Akik mellett nőnek érezzük magunkat, és akik mellett biztonságban érezzük magunkat. Hogyan lehetséges, hogy az elmúlt majdnem egy évben egyetlen ilyen férfival sem találkoztam? Persze lehet, hogy én keresgélek rossz helyen és lehet, hogy ennyire elcseszett Budapest és az éjszakai élet. Annyira unom már a folytonos játszmákat és a köröket, amiket futni kell egy ismerkedés kapcsán. Mindenki tele van félelmekkel, komplexusokkal, mindenki lelki sérült. És ahelyett, hogy „meggyógyítanák“, még sérültebbé teszik egymást az emberek. Félünk őszintének lenni, félünk megnyílni, vélünk feladni a szabadságunkat a jól megszokott szingli létünket és falakat építünk magunk köré. De mégis miért? Hogy óvjuk magunkat? Vagy egyszerűen csak az évek során mindenki belefáradt és bennragadt ezekben a körökben. Nehéz kilépni, annyi meg annyi csalódás és fájdalom után újból és újból megnyílni valakinek.

Szinglinek lenni jó (bár ezt sokan nem tudják..). De mégis meddig? Mi az a pont, ami után már belesavanyodunk ebbe a folytonos körforgásba? És mégis mit lehet olyankor tenni, amikor azt érezzük kiöltek belőlünk mindent, és senki sem tudja úgy felkelteni az érdkelődésünket, vagy legalábbis csak ideig óráig… Erre még jómagam sem tudom a pontos választ, de egy valamiben biztos vagyok. Nem fogok soha párkacsolatba lépni azért, mert egyedül érzem magam, vagy mert úgy érzem csak valaki más mellett lehetek teljes ember. Mert ez nem így van. És én azt mondom Nektek L ányok( és Fiúk!!), hogy ne érjétek be kevesebbel. Ha valakit szerettek küzdjetek érte (lehetőleg ne egy hétig), ha pedig éppen egyedül vagytok élvezzétek ki és töltsetek el egy kis időt magatokkal. Hiszen ilyenkor fejlődik a legtöbbet az ember…

nagy

Love,

N

You Might Also Like

No Comments

Leave a Reply

mautic is open source marketing automation